Mire vagyunk hivatottak az életben? Milyen velünk született képességeink vannak? Mit vagyunk képesek létrehozni, felmutatni önmagunknak, a társadalomnak, a következő generáció(k)nak? Csak akkor tudod meg, ha veszed a bátorságot és elmész a végsőkig!

Vajon tényleg megtettél mindent, vagy csak simán megelégedtél a középszerűvel, mint ahogy az emberek 95%-a?
A maradék 5% az, aki megvalósítja az álmait, vállalva a pofára esést, a kudarcot, az elutasítást, a kiközösítést, a megbélyegzést. Anélkül nem megy, hogy ne feszegetnénk folyamatosan a határainkat. Ha pedig elértünk valamit, akkor nem dőlhetünk hátra, hanem tovább kell mennünk, keresve, kutatva azt a pontot, ami már meghaladja a képességeinket, mert az út, amit addig megtettünk, már az is életre szóló tapasztalatokkal és fejlődéssel jár.

 

AMIKOR LEPATTANSZ A FALRÓL

Én elértem erre a pontra, méghozzá egy – szerencsére nem élő – rádiós interjú alkalmával. Nem is beszéltem erről senkinek – eddig. Közel 1 éve szembesültem a valósággal, mikor is meghívtak Magyarország leghallgatottabb gazdasági rádiójába. Nem sikerült jól a beszélgetés, nagyon nem. Nem volt bennem semmi tűz, semmi energia. 2 perc után kiintett a műsorvezető az üvegfalon túlra, hogy „leállunk, szünet”.


– Mi a baj Viktor? Nincs hozzá kedved? Vagy csak egyszerűen szar napod van?

– Karesz, elfáradtam. Folytassuk, ledarálom, aztán itt se vagyok.

– Biztos?

– Persze!

A 10 percesre tervezett interjú mindössze 4 és fél percesre sikeredett, tőmondatokban válaszoltam, a vége pedig maga volt a tökéletes black out. Olyan hitványra sikeredett, hogy Karesz csak annyit mondott:

– Ez nem Te vagy, majd felvesszük máskor!

– Szóval nem fog lemenni?

– Ez? Hát akkor vissza is adhatjuk a Prima Primisszima Díjunkat…


A stúdióból hazafelé, a volán mögött ülve mindennél egyértelműbben szembesültem a ténnyel, hogy falba ütköztem (szerencsére nem az úton). Ez volt az a pont, amikor életemben először éreztem, hogy kimerültem. Nem voltak nagy szavak, nem voltak motivációs idézetek a fejemben, amik segítettek volna. Amit évekig kutattam, azt azon a napon megtaláltam: elérkeztem a határaimhoz, ahonnan nincs tovább.

Nem szokott gondot okozni, ha az arcomba tolják, de ez most kifogott rajtam. 🤔

 

BEISMERNI, ELFOGADNI, ÚJRA NEKIFUTNI

3 év után először megálltam, nem hajtottam tovább. Tudtam, hogy úgy tudok innen visszajönni, ha visszavonulok, erőt gyűjtök, és újragondolom magam. Rá kellett jönnöm, hogy főállású tőzsdei kereskedőként, alapkezelőként, stratégia-fejlesztőként, szaktanácsadóként, trénerként, Apaként nem vagyok képes egyszerre funkcionálni. Legalábbis nem úgy, ahogy azt elvárnám magamtól.

Szívemhez nőtt a tanítás és az ehhez kapcsolódó személyes misszióm, de ez volt az, amivel sok énidőt fel tudtam szabadítani. Csak úgy lettem volna képes egyedül vinni a Viktor Gáli Tőzsde Akadémiát, ha kizárólag az oktatásra, a konzultációkra, a napi e-mailekre, az utánkövetésre koncentrálok. Ráadásul mindezt a tőlem megszokott őszinteséggel és szókimondással, amivel rengeteg érdeket is sértek.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mit lehet tenni, ha az ember megfárad és szembesül a saját korlátaival? Feladni? Soha! Néha tudni kell hátralépni és elfogadni a tényt, hogy jelenleg nem állsz készen rá. Majd miután megpihentél és visszatérsz a falhoz, végig kell gondolod, hogy hogyan tudnál áthatolni rajta. Rájöttem, hogy az én esetemben a fal áthatolhatatlan és nem is átszakítani, hanem megmászni kéne, ráadásul segítséggel.

A lényeg, hogy vissza kell térnünk, de sosem úgy, ahogyan azt korábban tettük. Úgy is mondhatnám, hogy valaminek a vége, mindig valami újnak a kezdete.

 

Ha kíváncsi vagy az Induljon a show! című előzmény blogra, kattints ide!